A táncházmozgalom az 1960-as és ’70-es évek fordulóján született meg Magyarországon, a népzene és a néptánc iránt rajongó fiataloknak köszönhetően. Az erdélyi kultúrára, zenére és táncra épülő mozgalom alternatívát, és egyfajta sajátos ellenzékiséget jelentett a kommunista állam hagyományaival szemben, később pedig gyermekek és fiatalok különleges oktatási eszközévé is vált.
Az 1972. május 6-án megnyílt első táncházat évről évre újabbak követték: a zene hamarosan már nem korlátozódott az erdélyi dallamokra, hanem a történelmi Magyarország egész területéről merített.
A néptánc és népzene tanulóinak tevékenységét etnográfusok és a népi kultúra más művelői és kutatói is gazdagítani kezdték. A táncház-jelenség alapja az élő hagyomány, és az ezen keresztül történő művészi önkifejezés iránti elkötelezettség volt.
Rendkívül fontos volt a hivatalos kulturális intézményektől és azok instruktoraitól fenntartott függetlenség: az oktatók idős vidéki zenészek, énekesek és táncosok voltak, akiket a hamisítatlan népi kultúra felfedezése és a közösség megélése iránti vágytól hajtva kerestek fel.
A foglalkozások kezdetben bérelt csűrökben vagy kunyhókban zajlottak, ám a táncházak lényege már a kezdetektől nem a helyszín, hanem a közösségépítés, a játék és a szórakozás, valamint a hagyományok ápolása volt.
Magyarországon a népi kultúra ma is igen népszerű, akár a népzenére, a néptáncra vagy épp a kézművességre gondolunk. Az iskolai oktatásban is figyelmet fordítanak a népi tradíciókra, ezzel is erősítve a nemzethez tartozás érzését és a kulturális identitást.
Magyarországon a mai napig számos táncház működik, rendszeres tánc- és zenei előadásokkal, koncertekkel, egyéb programokkal. A foglalkozásokon kortól és képességektől függetlenül bárki részt vehet – a lényeg a jó cipő, a kellő humor, a játékos szellem és a közösségszeretet.
TÁNCHÁZAK LENGYELORSZÁGBAN
Lengyelországban az első táncházakat a Bractwo Ubogich együttes (1992–1994), a Varsói Táncházak Egyesülete (1995) és a lublini Fundacja Muzyka Kresów (1991) alapította: az idea minden szempontból hasonló volt a magyar táncházmozgaloméhoz.
Bizonyos idő elteltével Lengyelországban meghonosodott az in crudo latin kifejezés, melynek jelentése ’ősi’, és amelyet a nyers, nem stilizált, természetes folklórra alkalmaztak. A táncházakat lebilincselte a lengyel alföld – különösen az ország középső és keleti (Mazóvia, a kurpieiek, Radom és Lublin környéke) része – zenéje.
1994 őszén újabb táncházak alakultak: a Remont diákklubban debütált a varsói „Korzenie” színpad, de foglalkozásokat szerveztek szintén varsói líceumokban is. A táncházak célja a hagyományos lengyel zene és tánc elmélete és gyakorlata iránt érdeklődő fiatalok megszólítása volt a régi, archaikus formák és szabályok szerint.
A kortárs táncházak tevékenységének középpontjában a vidéki, autentikus táncosokkal és zenészekkel történő találkozás, a népzenei és néptánc műhelyek, a falukutatás és a publikálás állt (ekkor adták ki az „In crudo” cédésorozatot is).
Az „In crudo” fontos lengyel eleme a vidéki közösségekért folytatott kulturális és oktatási tevékenység, illetve egyre inkább előtérbe kerülnek a táncházakban a vallási énekek is.
A táncházmozgalom Lengyelországban sosem váltott ki olyan hatást, mint Magyarországon, ám ennek ellenére igen népszerű lett és sokat tett a népi kultúráért. Módszere 2011-től az UNESCO szellemi kulturális örökségeket elismerő listáján szerepel.
Forrás: Sz. Brzeźninski, Żywa Tradycja. Domy Tańca na Węgrzech i w Polsce. In: “Pismo Folkowe Gadki z Chatki”, nr. 155 (6/2014).
