Hírek

Marian Jachimowicz (1906–1999) lengyel költő, műfordító és festő. 1957-ben debütált Ścieżką konieczną c. verseskötetével, melyet további hasonló munkák, Petőfi-fordítások, és egy 1991-ben megjelent önéletrajzi ihletésű regény (Mój Paryż nad Dunajem czyli rozmowy z milczeniem) követtek.

Jachimowicz 10 éves korában árvaságra jutott, testvérei gondoskodtak róla. Legidősebb bátyja egy magyar lánnyal kötött házasságot: így került Marian 1917-ben Budapestre, ahol az Európa legnevesebb múzeumainak dolgozó állatpreparátorhoz, Fabó Rezsőhöz adták be tanulni. A kissrác számára nehéz volt az élet egy idegen országban nyelvismeret nélkül, éhezve, magányosan, szegénységben. Bár ezekben az években valósággal meglódult a történelem kereke, mindez visszaemlékezéseiben alig tükröződik, hiszen túl fiatal volt ahhoz, hogy saját kalandjain túl tágabb környezetére is figyeljen. 1919-ről azonban mégis szót ejtett:

„Lövéseket hallottam a Kálvária térrel szomszédos utcából, ahonnan kisvártatva menekülő emberek csoportjai robbantak elő, nyomukban Árpád harcosaiéra emlékeztető fekete sisakot viselő lovas rendőrökkel. Ütötték-verték a menekülő tüntetőket, de szerencsére csak kardlappal… Egy pillanat alatt el is tűntek, majd minden irányból emberek árasztották el a teret, köztük sapkájukat dobáló és a levegőbe lövöldöző katonák: kikiáltották hát a tanácsköztársaságot.”

Másnap a tömeggel sodródó Marian tanúja lett a fegyverraktárak feltörésének és kifosztásának; éjszaka nem is tudott aludni a lövések zajától, miközben úgy hírlett, hogy a Baross utcai posta- és telefonközpontnál zajlik a harc. Eközben a Dunánál ugyan még megjelentek a lemondatott Károlyi Mihály fegyveresei, ám a „vörös grófot” Kun Béla és a vörös terror váltotta fel. Barna csomagolópapírra nyomtatott újságokat kezdtek kiadni, az épületeket vörös lobogókkal dekorálták, a zsíros papírból az esős idő azonban úgy vonta ki a festéket, mint a vért, csak szürke rongyokat hagyva maga után. Naponta jelentek meg új, a forradalom hőseinek emelt emlékművek, melyek fehér gipsz anyagát ugyancsak kikezdte a csapadék, ezáltal pedig a szobrok kontúrjai elmosódtak. Az értéküket vesztő bankjegyeket takarékossági okokból csak a papír egyik oldalára kezdték nyomtatni: így születtek meg az ún. „fehér pénzek”. Az utcákat ellepték a plakátok, melyek azt hirdették, hogy a szovjet vörös hadsereg már a Kárpátoknál jár, összetőri a „lengyel bandákat”, és hamarosan egyesül a magyar kommunista erőkkel. Ez azonban nem következett be: a Tanácsköztársaság végéhez a megszálló román hadsereg mellett a „fehérek” Horthy Miklós vezette erői is hozzájárultak.

Horthy kormányzóságának korszakából Jachimowicz felelevenített egy a királyi várban tett látogatást: Fabó mester egyik munkását kísérte el, aki többedmagával egy Horthy által elejtett muflont készített ki faliszőnyegnek. Többlépcsős igazoltatás után jutottak el a kormányzó szobájáig, ahol „a minket kísérő tiszt bekopogott, mire bentről egy hang azt felelte – tessék. Kinyílt az ajtó és egy magas, admirálisi egyenruhát viselő alak tekintette villant felém, mire átadtam a szőnyeget Lakó úrnak, aki mögött azon nyomban be is csukódott az ajtó, elfojtva a kormányzó erőteljes, határozottan elégedett tónusú hangját. Rövid várakozás után az ajtó ismét feltárult, és még láttam megcsillanni az egyenruha aranyozott kék ujját, ám a mellénk rendelt tiszt máris egy újabb, fél emelettel lejjebb található ajtóhoz vezetett minket.” Jachimowicz visszaemlékezésében úgy fogalmaz, hogy sokkal jobb hangulatban hagyta el a várat, mint az utolsó magyar király, IV. Károly, azonban Lakó mester arca igencsak elgyötört volt…

1922-ben intett búcsút Magyarországnak: miután az Akadémia utcában található lengyel követségen elrendezett minden formaságot, 1922. december 5-én hozzácsapták a magyar kormány által kitelepített lengyel zsidók transzportjához. Lwówba került számára addig ismeretlen nagynénjéhez, majd Borysławban élt: 1945-ben innen költözött Wałbrzychba, ahol meglelte otthonát. 

Gass Izabela