Egy lengyel állatpreparátor Budapesten

Marian Jachimowicz (1906–1999) lengyel költő, műfordító és festő. 1957-ben debütált Ścieżką konieczną c. verseskötetével, melyet további hasonló munkák, Petőfi-fordítások, és egy 1991-ben megjelent önéletrajzi ihletésű regény (Mój Paryż nad Dunajem czyli rozmowy z milczeniem) követtek.

Jachimowicz 10 éves korában árvaságra jutott, testvérei gondoskodtak róla. Legidősebb bátyja egy magyar lánnyal kötött házasságot: így került Marian 1917-ben Budapestre, ahol az Európa legnevesebb múzeumainak dolgozó állatpreparátorhoz, Fabó Rezsőhöz adták be tanulni. A kissrác számára nehéz volt az élet egy idegen országban nyelvismeret nélkül, éhezve, magányosan, szegénységben. Bár ezekben az években valósággal meglódult a történelem kereke, mindez visszaemlékezéseiben alig tükröződik, hiszen túl fiatal volt ahhoz, hogy saját kalandjain túl tágabb környezetére is figyeljen. 1919-ről azonban mégis szót ejtett:

„Lövéseket hallottam a Kálvária térrel szomszédos utcából, ahonnan kisvártatva menekülő emberek csoportjai robbantak elő, nyomukban Árpád harcosaiéra emlékeztető fekete sisakot viselő lovas rendőrökkel. Ütötték-verték a menekülő tüntetőket, de szerencsére csak kardlappal… Egy pillanat alatt el is tűntek, majd minden irányból emberek árasztották el a teret, köztük sapkájukat dobáló és a levegőbe lövöldöző katonák: kikiáltották hát a tanácsköztársaságot.”

Obraz_371

Másnap a tömeggel sodródó Marian tanúja lett a fegyverraktárak feltörésének és kifosztásának; éjszaka nem is tudott aludni a lövések zajától, miközben úgy hírlett, hogy a Baross utcai posta- és telefonközpontnál zajlik a harc. Eközben a Dunánál ugyan még megjelentek a lemondatott Károlyi Mihály fegyveresei, ám a „vörös grófot” Kun Béla és a vörös terror váltotta fel. Barna csomagolópapírra nyomtatott újságokat kezdtek kiadni, az épületeket vörös lobogókkal dekorálták, a zsíros papírból az esős idő azonban úgy vonta ki a festéket, mint a vért, csak szürke rongyokat hagyva maga után. Naponta jelentek meg új, a forradalom hőseinek emelt emlékművek, melyek fehér gipsz anyagát ugyancsak kikezdte a csapadék, ezáltal pedig a szobrok kontúrjai elmosódtak. Az értéküket vesztő bankjegyeket takarékossági okokból csak a papír egyik oldalára kezdték nyomtatni: így születtek meg az ún. „fehér pénzek”. Az utcákat ellepték a plakátok, melyek azt hirdették, hogy a szovjet vörös hadsereg már a Kárpátoknál jár, összetőri a „lengyel bandákat”, és hamarosan egyesül a magyar kommunista erőkkel. Ez azonban nem következett be: a Tanácsköztársaság végéhez a megszálló román hadsereg mellett a „fehérek” Horthy Miklós vezette erői is hozzájárultak.

Horthy kormányzóságának korszakából Jachimowicz felelevenített egy a királyi várban tett látogatást: Fabó mester egyik munkását kísérte el, aki többedmagával egy Horthy által elejtett muflont készített ki faliszőnyegnek. Többlépcsős igazoltatás után jutottak el a kormányzó szobájáig, ahol „a minket kísérő tiszt bekopogott, mire bentről egy hang azt felelte – tessék. Kinyílt az ajtó és egy magas, admirálisi egyenruhát viselő alak tekintette villant felém, mire átadtam a szőnyeget Lakó úrnak, aki mögött azon nyomban be is csukódott az ajtó, elfojtva a kormányzó erőteljes, határozottan elégedett tónusú hangját. Rövid várakozás után az ajtó ismét feltárult, és még láttam megcsillanni az egyenruha aranyozott kék ujját, ám a mellénk rendelt tiszt máris egy újabb, fél emelettel lejjebb található ajtóhoz vezetett minket.” Jachimowicz visszaemlékezésében úgy fogalmaz, hogy sokkal jobb hangulatban hagyta el a várat, mint az utolsó magyar király, IV. Károly, azonban Lakó mester arca igencsak elgyötört volt…

1922-ben intett búcsút Magyarországnak: miután az Akadémia utcában található lengyel követségen elrendezett minden formaságot, 1922. december 5-én hozzácsapták a magyar kormány által kitelepített lengyel zsidók transzportjához. Lwówba került számára addig ismeretlen nagynénjéhez, majd Borysławban élt: 1945-ben innen költözött Wałbrzychba, ahol meglelte otthonát. 

Gass Izabela

Parma hercegi trónján: Leszczyńska Máriától Zita magyar királynéig

Mikor 1725. április 2-án Stanisław Leszczyński megkapta a francia államminiszter levelét, melyben megkérte lánya, Mária kezét XV. Lajos király számára, elhűlt a csodálkozástól. A házasság Franciaország uralkodójával elmondhatatlan diadalt jelentett a Leszczyński családnak, és személyesen Máriának, egy trónfosztott király nincstelen leányának. A frigy kezdetben boldognak bizonyult, ám Lajos idővel elhidegült feleségétől, és számtalan szeretője karjaiban lelt örömet. A királyné művészetekkel, adakozással, kézimunkával foglalta el magát magányosan, bigottságba zuhanva.

A házaspárnak tíz gyermeke született, köztük a koronaherceg, aki ugyan még trónra lépése előtt elhunyt, ám három francia királynak – XVI. Lajos, XVIII. Lajos, X. Károly – is apja lehetett.

XV. Lajost és Leszczyńska Máriát 1727. augusztus 14-én érte első alkalommal gyermekáldás, mikor ikreik születtek, Mária Lujza Erzsébet és Anna Henrietta. A királyi pár leányai közül csupán előbbi ment férjhez: tőle ered a Bourbon-ház parmai ága, melynek Zita, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó császár-, illetve királynéja is tagja volt.

Erzsébetet születésétől fogva a Madame Premiére, Madame Royale, vagy Madame Elisabeth névvel illették, míg apja egyszerűen csak Babette-nek hívta.

Miközben húgai kolostorban, addig Erzsébet Versailles-ban nevelkedett.

Nem egész 12 éves korában eljegyezték V. Fülöp spanyol király kisebbik fiával (1720–1765), aki ugyancsak a Fülöp névre hallgatott: ez a házasság volt hivatott egybekötni a protestáns államokkal szembeni katolikus szövetséget. 1739-ben Erzsébet elhagyta Versailles-t, családját, és mindenekelőtt szeretett ikerhúgát, hogy Spanyolországban még abban az évben feleségül menjen a 19 esztendős ifjúhoz.

Isabella_Louise_Elisabeth_de_Parma
Mária Lujza Erzsébet portréja (közkincs, forrás: Wikimedia Commons

Erzsébet szomorúságára Fülöpről hamar kiderült, hogy nem különösebben nagy koponya, ráadásul a hercegné egyébként is túl fiatal volt még a házasélethez: ideje nagy részében babáival játszott, illetve 14 éves korában világra hozott kislányával, Izabellával foglalkozott. A spanyol udvarban még a franciánál is szigorúbb etikett uralkodott, unalommal és tétlenséggel karöltve, Erzsébet életét pedig anyósa, a parmai uralkodóházból származó Farnese Erzsébet királyné is megkeserítette. A lány boldogtalanságtól terhelt leveleket írt Madridból apjának, és amikor csak tudott, valósággal hazamenekült.

Az 1748-ban lezáruló osztrák örökösödési háborúban a Habsburgok elveszítették Parma, Piacenza és Guastalla hercegségeit, melyek Fülöp herceghez, Erzsébet férjéhez kerültek, így mindketten megkapták a Parmai Hercegség címeit, és egy új dinasztia, a Bourbon-parmai alapítóivá váltak.

1748-ban Erzsébet Franciaországba ment, hogy köszönetet mondjon atyjának, és majdnem egy évet Versailles-ban töltött. Ekkor barátkozott össze apja szeretőjével, Madame Pompadourral, akit Erzsébet testvérei engesztelhetetlenül gyűlöltek. Idővel azonban vissza kellett térnie Parmába, a háború által elpusztított hercegségbe, melyet Fülöp – el kell ismerni – igen felvilágosult szellemben vezetett, komoly hangsúlyt fektetve a pénzügyekre és a polgárok oktatására. Erzsébet új hazájában is a francia szokásokat és konyhát kultiválta.

La_famiglia_di_Don_Filippo_di_Borbone_by_Giuseppe_Baldrighi_(C._1757)
Fülöp herceg és Mária Lujza Erzsébet, parmai uralkodói pár családjával (közkincs, forrás: Wikimedia Commons)

 

1752-ben, Anna Henrietta halálhírére Erzsébet újra visszatért Versailles-ba, hogy megsirassa himlőben elhunyt, szeretett ikertestvérét. Egy évig maradt Franciaországban, ahová legközelebb 1759-ben tért vissza, hogy hozzáadja legidősebb lányát, Izabellát, a Habsburg Birodalom eljövendő császárjához, II. Józsefhez, ám 1759 decemberében szintén himlőben megbetegedett és elhunyt. A Saint-Denis apátság templomában helyezték örök nyugalomra, ikerhúga mellé. A francia forradalom során sírjukat elpusztították.

Parma hercegi párjának két leány mellett egy fia született, Ferdinánd (1751–1802), aki 1801-ig maradt a trónon, mikor is át kellett adnia Parmát Franciaországnak. Fia, I. Lajos (1773–1803) a hercegségért cserébe a Toszkán Nagyhercegség területéből kicsippentett Eturiai Királyságot kapta meg Napóleontól, de az epilepsziában szenvedő, törékeny egészségű Lajos alig egy évvel később elhunyt. Eturia trónját mindössze 4 esztendős fiára, Károly Lajosra (1799–1883) hagyta, kinek édesanyja látta el a régensi feladatokat 1807-ig, mikor Napóleon egy újabb döntésével a Francia Császársághoz csatolta a királyságot, belső emigrációba kényszerítve ezzel Károly Lajost és anyját. Előbbinek ugyan odaígérték a majdani „Észak-Luzitániai Királyság” trónját, ám ebből az államalakulatból végül nem lett semmi.

Napóleon bukása után a Parmai Hercegség élethossziglani irányítását Károly Lajos felesége, Mária Lujza kapta meg, így férje csak az asszony 1847-ben bekövetkezett halála után nyerhette vissza trónját, amely így újra a Bourbon-parmai dinasztiáé lett. Ám maga Károly Lajos ezúttal sem örülhetett sokáig: 1848-ban Parmában (is) forradalom tört ki, melynek hatására kénytelen volt lemondani a trónról fia, III. Károly (1823–1854) javára, majd Franciaországba emigrálni.

III. Károly autoriter módon uralta Parmát: hadiállapotot vezetett be, bezárta az egyetemet, politikai ellenfeleit pedig elűzte, érhető tehát, miért volt igen népszerűtlen. Ennek eredményeképpen egyik szokásos utcai sétáján agyonszúrták (a merénylők kilétére sosem derült fény).

A Parmai Hercegség Károly fiára, a csupán 6 éves I. Róbertre (1848–1907) szállt, azonban hat esztendővel később az egyesült Olasz Királyság létrejöttével az állam megszűnt. Róbert herceg trónját tehát elvesztette, de meghagyták neki a Lucca közelében fekvő, csodálatos Pianore birtokot, mintahogy tulajdonában maradt Schwarzau am Steinfeld és a Loire-menti Chambord-kastély is. Családjával egy saját, nemritkán 16 kocsiból álló vonat segítségével közlekedtek egyik rezidenciáról a másikra, mivel a herceg könyvtárához, gyermekei pedig hátaslovaikhoz ragaszkodtak.

Róbert herceg egyszerű, egyenes ember volt, különösebb uralkodói ambíciók nélkül, így megbékélt Parma elvesztésével. Kétszer nősült, feleségeitől pedig összesen 24 gyermeke született, akik közül azonban tízen is szellemileg visszamaradottak voltak. Második, Mária Antónia Braganza portugál hercegnővel (a Braganza-dinasztia a XX. sz. hajnaláig tudta megőrizni Portugália trónját) kötött házasságból született Zita, a későbbi utolsó osztrák-magyar uralkodóné, Leszczyńska Mária ötödik generációs dédunokája. A Zita név rendkívül népszerű volt a Lucca környéki szegények körében, akik a XII. század óta kultikus, már-már szenteknek kijáró tisztelettel öveztek egy legendás, Zita nevű falusi leányt kedvessége és irgalma okán. Így hát Zita hercegkisasszony ugyan kaphatott volna fejedelmibb nevet, de, mint később kiderült, illőbbet aligha; ugyanakkor viszont az uralkodói fők szemében ilyen névvel csak egy szegény család leszármazottja lehetett.

Róbert herceg halálát követően özvegye egy seregnyi gyerekkel maradt magára: mintegy húsz, szépen csengő címekkel, ám a jövőt illetően már kevésbé fényes kilátásokkal rendelkező hercegről és hercegnőről kellett gondoskodnia. Közülük Zita hihetetlen szerencséjének tekinthető, hogy megismerte Habsburg Károly főherceget, későbbi osztrák-magyar császárt, akivel 1911. október 12-én, a schwarzau-i kastélyban keltek egybe. Az eseményről máig megmaradt filmfelvétel is készült, melynek egyik kockáján, a kastély teraszán ott mosolyog a fiatal pár mellett maga Ferenc József is. A hosszú, kabát nélküli álldogálástól a hideg őszi időben az uralkodó megbetegedett, ez pedig az udvar szemében rossz óment jelentett a fiatal pár számára. A felvételen a császár mellett látható Horthy Miklós, aki tíz évvel később immár kormányzóként nem engedte Károlyt visszatérni a magyar trónra.

KARL UND ZITA
Bourbon-parmai Zita és Habsburg Károly esküvője (közkincs, forrás: Wikimedia Commons)

 

Zita császárné ki nem állhatta Olaszországot, amely elragadta édesapjától a Parmai Hercegséget, de ugyanígy sem osztráknak, sem pedig spanyolnak nem érezte magát; talán még a franciaság állt hozzá legközelebb, ám ami biztos, hogy lengyel vérét aligha tartotta számon.

A Bourbon-parmai leszármazottaknak, ahogy oly sok más család esetében is, maga a dinasztia jelentette a hazát, otthonuk pedig mindig ott volt, ahol éppen uralkodtak, vagy ahová trónigényük, esetleg örökösödési joguk kötötte őket, illetve ahol a politikai széljárás esélyt kínált nekik a restaurációra. Egyik vagy másik korona elnyerését mindig Isten szándékaként fogták fel – ellenben az, hogy esetleg a trón elvesztését is az Úr akarta így, már nem merült fel bennük.

A Bourbon-parmai nemzetség a mai napig él: Leszczyńska Mária egyenes ági leszármazottja a 49 esztendős Bourbon-parmai Károly Xavér, Vilmos Sándor holland király unokatestvére.

Leszczyńska Máriának – és Sobieski Terézia Kingának, II. Miksa Emmánuel bajor választófejedelem feleségének – köszönhetően az európai arisztokrácia egy részének ereiben tehát lengyel vér is csörgedezik.

 

Izabela Gass