A BUDAPESTI „BRATNIA POMOC” EGYESÜLET

1872-ben hozták létre Budapesten élő lengyelek a Bratnia Pomoc egyesületet, melynek célja honfitársaik anyagi és gondozási megsegítése volt. Könyvtárat kívántak alapítani, sajtóelőfizetéseket osztani, előadásokat szervezni, valamint segédkezet nyújtani az álláskeresőknek. Az egyesület élén Teodor Machnicki, Feliks Machinko és Ludwik Stępień álltak, ám tevékenységükről nem sokat tudunk. A Bratnia Pomoc archívumát a Rapperswili Lengyel Múzeumban őrizték, majd 1927-ben Lengyelországba került, ám a II. világháború során megsemmisült.

Ismeretes ugyanakkor, hogy az egyesület találkozókat, ünnepségeket, különböző megmozdulásokat szervezett: 1885-ben például a budapesti Országos Általános Iparkiállításra érkező lengyeleket várta különleges programmal, melynek során többek között Mieczysław Woroniecki herceg, az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc mártírja sírját is felkeresték, zárásként pedig bankettet tartottak egy Széchenyi téri étteremben. 1888-ban a Vigadó kistermében rendeztek bált: négyest és mazurkát táncoltak, míg a hölgyek belépője szív alakú volt, nemzeti színekben pompázva. Az egyesület lengyel írókkal is vett fel kapcsolatot: 1888-ban tiszteletbeli tagjukká választották Teofil Lenartowicz költőt, kinek 1893-ban Firenzében bekövetkezett halála után a magyarországi lengyelség küldöttsége is részt vett a gyászmeneten. 1903-ban Oswald Balzerhez, egy lwówi professzorhoz fordultak a kéréssel, hogy küldjön Budapestre egy tanítót, aki lengyel nyelvre oktathatná a gyermekeket és a fiatalokat.

A magyar közvéleményben az egyesület egy lengyel klubként csapódott le; ezen kívül még néhány lengyel munkásegylet is létezett az országban.

Izabela Gass

fortepan_82614

 

Forrás: István Csapláros, Przyjaciele w biedzie. Związki polsko-węgierskie w okresie niewoli 1772 – 1918. Wydawnictwo Studio-Emka, 2004

Rapperswili Lengyel Múzeum

 

2020. október 23-án lesz 150 éve annak, hogy megalakult a rapperswili lengyel múzeum.

A Lengyel Nemzeti Múzeum 1870. október 23-án nyílt meg a Zürichi-tó mellett fekvő Rapperswilben. Alapítója gróf Władysław Bloer-Plater  (1806–1889)  egy szamogitiai család sarja volt, a novemberi felkelés résztvevője, aki 1846-tól fogva Svájcban élt.

tablica 3-3

1870-ben Plater bérbe vette a 99 esztendő óta elhagyatottan és részben romokban álló rapperswili várat, melynek renoválására azért vállalkozott, hogy ott majd egy múzeumban lengyel emlékeket helyezzen el. A felújítás tíz éven át tartott, óriási költségei miatt pedig a végére Plater gróf már nem is mondhatta magát olyan tehetősnek.

A múzeum helyzete mindig is igen komplikált volt, sőt. nem is működött folyamatosan, ezért megkülönböztetjüj az első, a második és a harmadik Rapperswilt.

I – Az első Rapperswil 1870 és 1927 között. A felosztások korának politikai emigrációjához kapcsolódó korszak, melynek során Plater, múzeumának folyamatosan bővülő gyűjteményét a lengyel nemzetnek ajánlotta, elhatározva, hogy a függetlenség visszaszerzését követően a muzeáliákat Lengyelországba szállítják. Szándékát 1927-ben valósították meg.

A Plater alapította múzeumot hamarosan Rapperswili Lengyel Nemzeti Múzeumnak kezdték nevezni: az ezernyi tárgy mellett egy komplett levéltár és könyvtár is alakult berkeiben. A vár szobáiban tematikus gyűjtemények kaptak helyet például Kopernikuszról, Kościuszkóró vagy Mickiewiczről. A szimbolikus értéket tovább növelte, hogy 1895-től a múzeum adott otthont Tadeusz Kościuszko szívének. Az intézmény mindemellett nemzeti ünnepségeket is szervezett, többek között a május 3-i alkotmány 100. évfordulóján.

A kezdetekkor, majdnem 20 esztendőn át a múzeumot tulajdonosa, Władysław Plater irányította, aki, miután sikertelen erőfeszítéseket tett a múzeum bekötésére a korábbi lengyel területeken maradt intézmények (a poznańi Tudományok Barátainak Társasága, vagy a krakkói Képzőművészeti Akadémia) vérkeringésébe, 1873-ban életre hívta a Múzeumtanácsot. Ebben többek között Józef Ignacy Kraszewski, néhány évvel később pedig Henryk Bukowski (1839–1900), egy híres stockholmi antikvárius is helyet foglalt.

Plater halála után a múzeum irányítását a Múzeumtanács vette át, melynek élén Józef Gałęzowski ezredes, a januári felkelés résztvevője, az emigrációban pedig egy párizsi bank főhivatalnoka állt, aki rendezte a múzeum pénzügyeit. Az intézmény vezetősége évente egyszer találkozott Rapperswilben.

pocztówka rappi

Azonban szinte e korszak egésze során (1890-től) a múzeumban Włodzimierz Rużycki de Rosenwerth (1837–1914) uralkodott, aki egyszerre volt gondnok, konzervátor és persze kurátor – ez utóbbihoz értett a legkevésbé. A múzeumot képek, valamint arany és ezüst tárgyak gyűjteményeként kezelte, miközben maga is fabrikált történeti emlékeket, melyekkel vitrineket töltött meg. A múzeum eképpen történő folyamatos gazdagítása különös tárgyakkal, és az eredeti darabok csinosítgatása kompromittálta a gyűjteményt. Nem volt azonban mit tenni: Rużycki élvezte Józef Gałęzowski feltétlen bizalmát, melynek köszönhetően korlátlan hatalmat gyakorolhatott a várban. Mindez számos konfliktushoz és a múzeum tekintélyének megrendüléséhez vezetett.

Az első világháború időszakában a múzeum rendkívül nehéz helyzetbe került: világossá váltak a háború előtt felvett hitelekből fakadó pénzügyi problémák, a lengyel forrásokat pedig elzárták. Lehetetlenné vált a tanács éves találkozója, miközben erőre kapott a rapperswili lengyelek közti politikai viszálykodás.

A háború végén öltött testet a koncepció, melynek értelmében a múzeumot felvásárolta volna az Amerikai Lengyel Nemzeti Szövetség, míg egy másik elképzelés szerint az Ideiglenes Államtanács vette volna meg a gyűjteményt és szállította volna azt Varsóba, a kiürített várban csak egy az újjászülető Lengyelországgal foglalkozó kiállítást hagyva. Végül ez utóbbi terv győzött, igazodva az alapító gróf végakaratához.

rappi 101921. október 21-én a Lengyel Köztársaság szejmje döntést hozott a rapperswili gyűjtemény Lengyelországba szállításáról, mely azonban csupán 1927-ben valósult meg: 92 ezer kötetes könyvtár, 27 ezer kéziratot őrző levéltár, 22 ezer metszet, 9000 bankjegy és érem, 3000 műalkotás, valamint a Kościuszko szívét őrző urna érkezett Lengyelországba egy 14 vagonból álló vonaton, melyet rapperswili lakosok tömege búcsúztatott. Így ért hát véget az első Rapperswili Múzeum korszaka.

A rapperswili kincsek egy részét már 1939 szeptemberében megsemmisítették, míg a többit tűz pusztította el 1944-ben, a varsói felkelés idején.

Az 1970-ig szóló bérleti szerződés ellenére a vár a gyűjtemény elszállítása után üresen tátongott; senki sem tudta, mivel lehetne megtölteni a sivár termeket. Ezzel párhuzamosan a rapperswili településvezetés egyre türelmetlenebbé vált, és a szerződés felmondását szorgalmazta. A lengyel külügyminisztérium döntése csupán 1936-ban született meg.

II – A második Rapperswil időszaka 1936 és 1951 közé tehető. 1936-ban kortás lengyel művészeti kiállítás nyílt a várban, mely mintegy 70 művész, köztük Cybis vagy Skoczylas műveit vonultatta fel. A tárlat kurátora a múzeum későbbi igazgatója, a Szépművészeti Akadémián frissen abszolvált Halina Jastrzębowska-Kenarowa (1907–2003) volt. A kiállítás óriási sikert aratott: mintegy 4 ezren tekintették meg, és 42 képet – összesen 6600 frankért – el is adtak. Ezen felbuzdulva 1937-ben döntés született a Lengyel Kortárs Múzeum létrehozásáról, melynek állandó tárlata térképeket, diagramokat, plakátokat, és a lengyel tájról készült fényképeket vonultatott fel, de egy néprajzi expozíció, vagy épp a „Píłsudski” óceánjáró modellje is helyet kapott. Mindezt időszaki kiállítások egészítették ki kortárs lengyel grafikusok (többek között Wł. Skoczylas és T. Kulisiewicz) műveiből.

A II. világháború kitörésének pillanatában minden megváltozott, az emigrációba kényszerült lengyel kormány ugyanis a múzeumot fenntartó források szűkítésére kényszerült.

A következő változást az 1940-es év hozta, mikor a mintegy 12 ezer katonából álló, Bronisław Prugar-Ketling tábornok vezette 2. Gyalogos Lövészhadosztály Franciaország elestét követően Svájc területére lépett, ahol internálták őket.

A múzeum a hadosztály vezetésével karöltve oktatási és kulturális tevékenységbe kezdet: az internálótáborokat kiszolgáló könyvtárakat hoztak létre, Rapperswilben kiállítást nyitottak a katonák által készített kisplasztikákból és kézműves alkotásokból, a múzeum pedig tankönyveket adott ki a tanulni vágyó bakáknak, illetve „W kraju i na obczyźnie” címmel egy közlönyt is közreadtak.

A háború végstádiumábn a londoni emigráns lengyel kormány egyre halogatta a döntést, mellyel a Rapperswili Lengyel Múzeumot a külügy intézményéből önálló jogi személlyé alakítsa, ezzel megszüntetve az állami tulajdonlást, és lehetőséget teremtve pl. az alapítványi birtoklás számára. A sokhónapnyi huzavona ahhoz vezetett, hogy mire az emigráns kormány berni küldötte kézhez kapta a fenti rendelkezést, addigra a svájci kormány már nem ismerte el hivatalos félként, hiszen ezzel ekkor már az 1945 augusztusában a jaltai határozatok alapján felálló Nemzeti Egység Ideiglenes Kormányét illették. A berni lengyel követésg átvette a múzeumot: előbb a Lengyelországból érkező Jerzy Putrament, majd Julian Przyboś volt hivatott a kommunista propaganda szellemében átalakítani a rapperswili intézményt. 1949-ben a kisváros vezetése felmondta a szerződést, mely közel három évig tartó vitát eredményezett. 1951-ben a luzerni szövetségi bíróság jogerős és kötelező érvényű ítéletet hirdetett a település javára. A lengyeleknek el kellett hagyniuk a várat; a gyűjteményt 1952-ben szállítottá a Lengyel Népköztársaságba, ahol a łowicz-i Kerületi Múzeumban kapott helyet.

pocztwka - rapperswil;

III – A harmadik Rapperswil, az 50-es évek derekától napjankig.

1954-ben Svájcban élő lengyelek és svájciak közös javaslatára felállt a Rapperswili Lengyel Múzeum Baráti Köre, egy politikailag független szervezet. A várat ekkoriban a Várszövetség (Burgverein) gondozta, mellyel a település szerződést írt alá egy nemzetközi várkutató intézet és vármúzeum létesítéséről. A Rapperswili Lengyel Múzeum Baráti Köre egy földszinti szobát bérelt a Burgvereintól, mely a nemrég még létező lengyel múzeum történetét lett hivatott bemutatni. A kör tagjainak száma 1955-ben 157 fő volt: időről-időre felolvasásokat, koncerteket vagy akár kisebb kiállításokat szerveztek, de összességében nem voltak sem elegen, sem elég aktívak ahhoz, hogy megpróbálhassák egy lengyel múzeum létrehozását a várban.

rappi 1111973-ban azonban váratlanul a baráti kör egy terjedelmes kiállítást szentelt Nikolausz Kopernikusznak, születése 500. évfordulója alkalmából, és ugyanilyen nem várt módon sikerült elkötelezett emberekből kialakítani egy csoportot, amely létrehozta e tárlatot: anyagi támogatás szereztek, valamint Kopernikuszhoz kapcsolódó kiállítási tárgyakat szereztek be Német- és Franciaországból, illetve más államokból is. A kiállítás óriási sikernek bizonyult, hiszen mintegy 11 ezren keresték fel, valamint írt róla a helyi és országos sajtó is.

Ennek a sikernek köszönhetően Rapperswil felmondta a Burgvereinnal kötött szerződést. A földszint egy részén éttermet, a harmadik emeleti nagy lovagteremben koncerttermet alakítottak ki, míg az első emeletet egészében a Lengyel Múzeum Baráti Köre bérelhette ki egy új lengyel múzeum számára. Ez az áttörés elsősorban három lengyel emigáns érdeme: professzor Józef Maria Bocheński (1902–1995) Domonkos-rendi szerzetes, a Freiburgi Egyetem rektora; Julian Godlewski (1903–1983), Thyssen báró acélipari vállalatának felügyelőbizottsági tagja; Janusz Morkowski (1930), a múzeum későbbi igazgatója. Ám nem szabad elfeledkezni Rapperswil vezetőiről sem.

A harmadik rapperswili lengyel múzeum 1975-ben nyílt meg, egy Lengyelországgal foglalkozó tematikus kiállítással, melynek meglehetősen kevés eleme volt: nyolc kép, kitűnő festőktől (Fałat, Chełmoński, Kossak, Brandt, Chmielowski), népművészeti alkotások, de főként plakátok a lengyel fotóművészet mestereinek alkotásaival és a lengyel kultúra alkotásaival. 1977-ben a Kör tíz évre szóló bérleti megállapodást kötött a múzeum helyiségeinek bérletéről a városvezetéssel.

Különösen fontos volt a múzeum számára, hogy 1977-78-ban létrejött „Libertas” Lengyel Kulturális Alapítvány Rapperswilben, melynek célja a múzeum támogatása volt. 40 ezer frankos alaptőkéjét négyen, köztük Julian Godlewski és Bocheński atya adták össze, ám ez az összeg rövidesen tovább bővült újabb adakozásoknak köszönhetően. Az alapítvány így vehette meg a főtéren álló, „Burghof” elnevezésű épületet, melyben a múzeum könyvtára és raktárhelyiségek, illetve kiadó szobák találhatók.

Ezen időszak egésze alatt új kiállításokat és szimpóziumokat szerveztek, miközben a világ minden részéről áramlottak az adományok.

1990-ben, a rendszerváltás után a Múzeum felvette a kapcsolatot Lengyelországgal, amely megkönnyítette egyes projektek (pl. könyvkiadások) megvalóítását, illetve kiállítások cseréjét. A gyűjtemény idővel támogatás kapott a Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztériumától, a Nemzeti Könyvtártól és Állami Levéltárak Főigazgatóságától is.

2017 őszén a rapperswili vezetés döntött a vár múzeum által használt termeinek felújításáról. 2021 végéig a múzeum kénytelen eltávolítani gyűjteményét a 2024-ig tartó felújítás idejére, ráadásul a helyiségekbe a renoválás után a rapperswili vár történetét bemutató kiállítást terveznek. A Lengyel Múzeum történetének három terem jut majd: a gyűjtemény többi részéről egyelőre semmi hír.

Ez lesz a harmadik Rapperswili Lengyel Múzeum vége?

.

Izabela Gass 

„Hungarikák” Varsóban 2. rész: Szent Erzsébet templom

PowsinDSC_1942A Szent Erzsébet templom Varsó Powsin városrészében, a Przyczółkowska utca 29. szám alatt található. Eredete még a XIV. századra nyúlik vissza, ám a fa építményt a svéd invázió (1655-1660) idején lerombolták. 1725-ben barokk stílusban, a közkedvelt építész, Józef Fontana tervei alapján építették újra, mai alakját pedig 1921-ben nyerte el. A templomban található a Vágyakozó Szűzanya kápolna, benne az azonos nevű, Powsińska-i Szűzanyaként is tisztelt festménnyel, mely egy ismeretlen itáliai mester munkája a XVII. századból, és a kezét mellkasán imára kulcsoló Madonnát ábrázolja. Nem tudni, hogy pontosan mikor került a templomba, de egyházmegyei dokumentumok már 1675-ben említést tettek róla.

Szerző: Izabela Gass
Fotó: Wikipedia

„Hungarikák” Varsóban 1. rész – Szent István templom

Varsó területén két olyan templom található, mely magyar védőszent nevét viseli: Szent István királyét, illetve Szent Erzsébetét. Előbbi templom a Czerniakowska utca 137. alatt áll; eredetileg a Názáreti Szent Család Kongregáció nővéreinek iskolai kápolnájaként emelték 1922–1924-ben. 1944-ben a magyar hadsereg kórházat alakított ki benne, a varsói felkelés alatt pedig komoly harcok színtere volt. 1973. március 1-én Stefan Wyszyński prímás dekrétumban rendelkezett Szent Istvánnak szenteléséről. Az épület modern, egyhajós, utcafrontján toronnyal: belső terét 1971–1974-ben felújították.

Kościół_św._Józefa_Oblubieńca_w_Warszawie_ul._Czerniakowska

Szerző: Izabela Gass
Fotó: Wikipedia

Parma hercegi trónján: Leszczyńska Máriától Zita magyar királynéig

Mikor 1725. április 2-án Stanisław Leszczyński megkapta a francia államminiszter levelét, melyben megkérte lánya, Mária kezét XV. Lajos király számára, elhűlt a csodálkozástól. A házasság Franciaország uralkodójával elmondhatatlan diadalt jelentett a Leszczyński családnak, és személyesen Máriának, egy trónfosztott király nincstelen leányának. A frigy kezdetben boldognak bizonyult, ám Lajos idővel elhidegült feleségétől, és számtalan szeretője karjaiban lelt örömet. A királyné művészetekkel, adakozással, kézimunkával foglalta el magát magányosan, bigottságba zuhanva.

A házaspárnak tíz gyermeke született, köztük a koronaherceg, aki ugyan még trónra lépése előtt elhunyt, ám három francia királynak – XVI. Lajos, XVIII. Lajos, X. Károly – is apja lehetett.

XV. Lajost és Leszczyńska Máriát 1727. augusztus 14-én érte első alkalommal gyermekáldás, mikor ikreik születtek, Mária Lujza Erzsébet és Anna Henrietta. A királyi pár leányai közül csupán előbbi ment férjhez: tőle ered a Bourbon-ház parmai ága, melynek Zita, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó császár-, illetve királynéja is tagja volt.

Erzsébetet születésétől fogva a Madame Premiére, Madame Royale, vagy Madame Elisabeth névvel illették, míg apja egyszerűen csak Babette-nek hívta.

Miközben húgai kolostorban, addig Erzsébet Versailles-ban nevelkedett.

Nem egész 12 éves korában eljegyezték V. Fülöp spanyol király kisebbik fiával (1720–1765), aki ugyancsak a Fülöp névre hallgatott: ez a házasság volt hivatott egybekötni a protestáns államokkal szembeni katolikus szövetséget. 1739-ben Erzsébet elhagyta Versailles-t, családját, és mindenekelőtt szeretett ikerhúgát, hogy Spanyolországban még abban az évben feleségül menjen a 19 esztendős ifjúhoz.

Isabella_Louise_Elisabeth_de_Parma
Mária Lujza Erzsébet portréja (közkincs, forrás: Wikimedia Commons

Erzsébet szomorúságára Fülöpről hamar kiderült, hogy nem különösebben nagy koponya, ráadásul a hercegné egyébként is túl fiatal volt még a házasélethez: ideje nagy részében babáival játszott, illetve 14 éves korában világra hozott kislányával, Izabellával foglalkozott. A spanyol udvarban még a franciánál is szigorúbb etikett uralkodott, unalommal és tétlenséggel karöltve, Erzsébet életét pedig anyósa, a parmai uralkodóházból származó Farnese Erzsébet királyné is megkeserítette. A lány boldogtalanságtól terhelt leveleket írt Madridból apjának, és amikor csak tudott, valósággal hazamenekült.

Az 1748-ban lezáruló osztrák örökösödési háborúban a Habsburgok elveszítették Parma, Piacenza és Guastalla hercegségeit, melyek Fülöp herceghez, Erzsébet férjéhez kerültek, így mindketten megkapták a Parmai Hercegség címeit, és egy új dinasztia, a Bourbon-parmai alapítóivá váltak.

1748-ban Erzsébet Franciaországba ment, hogy köszönetet mondjon atyjának, és majdnem egy évet Versailles-ban töltött. Ekkor barátkozott össze apja szeretőjével, Madame Pompadourral, akit Erzsébet testvérei engesztelhetetlenül gyűlöltek. Idővel azonban vissza kellett térnie Parmába, a háború által elpusztított hercegségbe, melyet Fülöp – el kell ismerni – igen felvilágosult szellemben vezetett, komoly hangsúlyt fektetve a pénzügyekre és a polgárok oktatására. Erzsébet új hazájában is a francia szokásokat és konyhát kultiválta.

La_famiglia_di_Don_Filippo_di_Borbone_by_Giuseppe_Baldrighi_(C._1757)
Fülöp herceg és Mária Lujza Erzsébet, parmai uralkodói pár családjával (közkincs, forrás: Wikimedia Commons)

 

1752-ben, Anna Henrietta halálhírére Erzsébet újra visszatért Versailles-ba, hogy megsirassa himlőben elhunyt, szeretett ikertestvérét. Egy évig maradt Franciaországban, ahová legközelebb 1759-ben tért vissza, hogy hozzáadja legidősebb lányát, Izabellát, a Habsburg Birodalom eljövendő császárjához, II. Józsefhez, ám 1759 decemberében szintén himlőben megbetegedett és elhunyt. A Saint-Denis apátság templomában helyezték örök nyugalomra, ikerhúga mellé. A francia forradalom során sírjukat elpusztították.

Parma hercegi párjának két leány mellett egy fia született, Ferdinánd (1751–1802), aki 1801-ig maradt a trónon, mikor is át kellett adnia Parmát Franciaországnak. Fia, I. Lajos (1773–1803) a hercegségért cserébe a Toszkán Nagyhercegség területéből kicsippentett Eturiai Királyságot kapta meg Napóleontól, de az epilepsziában szenvedő, törékeny egészségű Lajos alig egy évvel később elhunyt. Eturia trónját mindössze 4 esztendős fiára, Károly Lajosra (1799–1883) hagyta, kinek édesanyja látta el a régensi feladatokat 1807-ig, mikor Napóleon egy újabb döntésével a Francia Császársághoz csatolta a királyságot, belső emigrációba kényszerítve ezzel Károly Lajost és anyját. Előbbinek ugyan odaígérték a majdani „Észak-Luzitániai Királyság” trónját, ám ebből az államalakulatból végül nem lett semmi.

Napóleon bukása után a Parmai Hercegség élethossziglani irányítását Károly Lajos felesége, Mária Lujza kapta meg, így férje csak az asszony 1847-ben bekövetkezett halála után nyerhette vissza trónját, amely így újra a Bourbon-parmai dinasztiáé lett. Ám maga Károly Lajos ezúttal sem örülhetett sokáig: 1848-ban Parmában (is) forradalom tört ki, melynek hatására kénytelen volt lemondani a trónról fia, III. Károly (1823–1854) javára, majd Franciaországba emigrálni.

III. Károly autoriter módon uralta Parmát: hadiállapotot vezetett be, bezárta az egyetemet, politikai ellenfeleit pedig elűzte, érhető tehát, miért volt igen népszerűtlen. Ennek eredményeképpen egyik szokásos utcai sétáján agyonszúrták (a merénylők kilétére sosem derült fény).

A Parmai Hercegség Károly fiára, a csupán 6 éves I. Róbertre (1848–1907) szállt, azonban hat esztendővel később az egyesült Olasz Királyság létrejöttével az állam megszűnt. Róbert herceg trónját tehát elvesztette, de meghagyták neki a Lucca közelében fekvő, csodálatos Pianore birtokot, mintahogy tulajdonában maradt Schwarzau am Steinfeld és a Loire-menti Chambord-kastély is. Családjával egy saját, nemritkán 16 kocsiból álló vonat segítségével közlekedtek egyik rezidenciáról a másikra, mivel a herceg könyvtárához, gyermekei pedig hátaslovaikhoz ragaszkodtak.

Róbert herceg egyszerű, egyenes ember volt, különösebb uralkodói ambíciók nélkül, így megbékélt Parma elvesztésével. Kétszer nősült, feleségeitől pedig összesen 24 gyermeke született, akik közül azonban tízen is szellemileg visszamaradottak voltak. Második, Mária Antónia Braganza portugál hercegnővel (a Braganza-dinasztia a XX. sz. hajnaláig tudta megőrizni Portugália trónját) kötött házasságból született Zita, a későbbi utolsó osztrák-magyar uralkodóné, Leszczyńska Mária ötödik generációs dédunokája. A Zita név rendkívül népszerű volt a Lucca környéki szegények körében, akik a XII. század óta kultikus, már-már szenteknek kijáró tisztelettel öveztek egy legendás, Zita nevű falusi leányt kedvessége és irgalma okán. Így hát Zita hercegkisasszony ugyan kaphatott volna fejedelmibb nevet, de, mint később kiderült, illőbbet aligha; ugyanakkor viszont az uralkodói fők szemében ilyen névvel csak egy szegény család leszármazottja lehetett.

Róbert herceg halálát követően özvegye egy seregnyi gyerekkel maradt magára: mintegy húsz, szépen csengő címekkel, ám a jövőt illetően már kevésbé fényes kilátásokkal rendelkező hercegről és hercegnőről kellett gondoskodnia. Közülük Zita hihetetlen szerencséjének tekinthető, hogy megismerte Habsburg Károly főherceget, későbbi osztrák-magyar császárt, akivel 1911. október 12-én, a schwarzau-i kastélyban keltek egybe. Az eseményről máig megmaradt filmfelvétel is készült, melynek egyik kockáján, a kastély teraszán ott mosolyog a fiatal pár mellett maga Ferenc József is. A hosszú, kabát nélküli álldogálástól a hideg őszi időben az uralkodó megbetegedett, ez pedig az udvar szemében rossz óment jelentett a fiatal pár számára. A felvételen a császár mellett látható Horthy Miklós, aki tíz évvel később immár kormányzóként nem engedte Károlyt visszatérni a magyar trónra.

KARL UND ZITA
Bourbon-parmai Zita és Habsburg Károly esküvője (közkincs, forrás: Wikimedia Commons)

 

Zita császárné ki nem állhatta Olaszországot, amely elragadta édesapjától a Parmai Hercegséget, de ugyanígy sem osztráknak, sem pedig spanyolnak nem érezte magát; talán még a franciaság állt hozzá legközelebb, ám ami biztos, hogy lengyel vérét aligha tartotta számon.

A Bourbon-parmai leszármazottaknak, ahogy oly sok más család esetében is, maga a dinasztia jelentette a hazát, otthonuk pedig mindig ott volt, ahol éppen uralkodtak, vagy ahová trónigényük, esetleg örökösödési joguk kötötte őket, illetve ahol a politikai széljárás esélyt kínált nekik a restaurációra. Egyik vagy másik korona elnyerését mindig Isten szándékaként fogták fel – ellenben az, hogy esetleg a trón elvesztését is az Úr akarta így, már nem merült fel bennük.

A Bourbon-parmai nemzetség a mai napig él: Leszczyńska Mária egyenes ági leszármazottja a 49 esztendős Bourbon-parmai Károly Xavér, Vilmos Sándor holland király unokatestvére.

Leszczyńska Máriának – és Sobieski Terézia Kingának, II. Miksa Emmánuel bajor választófejedelem feleségének – köszönhetően az európai arisztokrácia egy részének ereiben tehát lengyel vér is csörgedezik.

 

Izabela Gass