Month: szeptember 2020

II. Lajos (1506–1526) II. (Jagelló) Ulászló cseh és magyar király (Jagellő Kázmér lengyel király fia) és harmadik felesége, a francia Candale-i Anna második gyermekeként jött világra. A komplikált szülés után nem sokkal az anya életét vesztette, a koraszülött  – „bőr nélkül” világra jövő – csecsemőről pedig biztosra vették, hogy rövidesen szintén meg fog halni. A minden egyes érintésre fájdalmat érző kisdedet végül az orvosok leleményessége mentette meg: egy frissen levágott és kibelezett disznóba helyezték egészen addig, míg az állat belseje ki nem hűlt, majd már tették is át a következőbe. A sajátos inkubátor-terápia eredményesnek bizonyult.

1508-ban a kétéves Lajost magyar, 1509-ben pedig cseh királlyá koronázták. Tíz esztendős volt mikor apja elhunyt, így a környezetéhez tartozó hataloméhes emberek eszközévé vált, akik igen destruktívan hatottak személyiségére. A magyar országgyűlés döntésének értelmében gyámjai Bakócz Tamás esztergomi érsek, Bornemissza János budai várnagy és Hohenzollern György brandenburgi őrgróf lettek: ugyan Ulászló végakarata szerint közéjük tartozott volna Lajos nagybátyja, Öreg Zsigmond lengyel király is, azonban az országgyűlés ebben nem egyezett bele, sőt, a kiskorú Lajos nevében a hatalmat gyakorló régenstanácsban sem adtak helyet Zsigmond képviselőinek, így a lengyel uralkodó sem a gyermekkirályra, sem a magyarországi ügyekre nem tudott hatással lenni.

A Lajos körül ólálkodók közül különösen is kártékonynak bizonyult unokabátyja, az elhunyt Ulászló király húgának, Jagelló Zsófiának a fia, Hohenzollern György, aki másodszülöttként nem számíthatott örökségre – így került hát nagybátyjához Magyarországra, ahol megnősült, és előbb Ulászló bizalmasává, majd 1512-től fogva Lajos nevelőjévé vált. A kezdetektől fogva saját érdekeit, valamint a Habsburgokéit tartotta szem előtt: a császártól még fizetést is kapott azért, hogy a magyar politikát a bécsi udvar érdekei szerint alakítsa.

A király gyámjai határozatlan, képzetlen, szeszélyeinek és a szórakozásnak élő ifjúvá formálták Lajost, kinek udvarában botrányos állapotok uralkodtak. Az állam pénzügyi helyzete a rablógazdálkodás folytán siralmassá vált (előfordult, hogy a király élelmezésére és ruháztatására sem állt rendelkezésre méltó összeg), a külpolitika mint olyan lényegében megszűnt, a belső ügyek folyását pedig az udvari frakciók egymással folytatott viszálykodás lehetetlenítette el. A nemesség nyomására a koronatanács végül Öreg Zsigmondhoz fordult, akit felkértek a továbbra is kiskorú Lajos nevelésére, melybe a lengyel uralkodó bele is egyezett, ám a Német Lovagrenddel folytatott 1519-es háborúja végül megakadályozta a gyakorlati kivitelezésben.

1521-ben a 15 esztendős Lajost nagykorúsították, és összeadták Habsburg Mária osztrák főhercegnővel, akit így előbb Magyar-, majd Csehország királynéjává koronáztak. A házasság meglepően jól alakult, ám hiába a felesége iránti szenvedélye, Lajos nem változott, és továbbra is orgiákon, ivászatokon és vadászatokon múlatta az időt. Elkényeztetett ifjúként az életet játékok sorozataként fogta fel, és ezen képzetlenségéből és rossz neveltetéséből fakadó naivitása csak tovább rontott. Alá kell azonban azt is húzni, hogy nem mutatott veleszületett rossz tulajdonságokat – távól állt tőle pl. bármiféle szadizmus vagy perverzió –, csupán az ambíció hiányzott belőle (és, mint később kiderült, időnek is ugyancsak híján volt).

 

Lajos születésétől fogva Budán élt, és mivel a csehek nem tartottak igényt jelenlétére, a nevében eljáró koronatanács intézte a csehországi ügyeket.

Magyarországon a legnagyobb problémának a török fenyegetés bizonyult: az 1520-ban elhunyt Szelim szultánt fia, (Nagy) Szulejmán, a legtehetségesebb oszmán uralkodó követte a trónon, aki a béke fenntartásáért cserébe sarcot követelt a magyaroktól, a visszautasítást követően pedig serege magyar földre lépett, ahol érdemi ellenállással nem találkozva elfoglalta a 70 évvel korábban még Hunyadi János által megvédett Nándorfehérvárt. Megnyílt tehát az út Magyarország belseje felé, azonban – általános meglepetésre – a szultán inkább visszatért Sztambulba, majd csupán Rodosz elfoglalását követően látott neki egy magyarországi invázió előkészítésének.

A magyar udvar csak akkor kezdett a veszéllyel foglalkozni, és Európa-szerte segítségért folyamodni, mikor 1526. április 23-án egy 80 ezres török sereg indult meg az ország felé. A könyörgés azonban nem ért célt: a Habsburg császár a Franciaországgal folytatott háborúval, VIII. Henrik Boleyn Annával, a pápa pedig Lutherrel volt elfoglalva, miközben a szultánnal egyezséget kötő Velence nem is válaszolt a magyar megkeresésre. Fegyveres segítség így egyedül Lengyelországból érkezett, a Leonard Gnojeński vezette 1500 gyalogos katona személyében.

Lajos király a veszedelem közeledtével sem változtatott szokásain: délig aludt, vadászni járt, és legfőképpen nem jelent meg saját tanácsának ülésein: az intrikákkal átszőtt udvarnak így még egy fővezért sem sikerült választania. Az egyetlen, tekintéllyel és katonai tapasztalattal egyaránt rendelkező személy Szapolyai János volt, ám tőle az uralkodó és az udvar hangadói egyaránt tartottak: úgy vélték, ha sikerülne legyőznie a törököket, azonmód a trónra törne.

Lajos csak 1526. július 20-án vonult ki Budáról, majd augusztus 5-én ért Tolna alá, ahol is kiadta a jócskán megkésett parancsot Szapolyai seregének mozgósítására.

A királyi haderő végül Mohács mellett gyűlt össze, igencsak szerencsétlen módon kiválasztva a csata helyszínét: hiába lejtett a mohácsi sík a Duna felé, ahonnan a törököket várták, a magyar nehézlovasság az ingoványos talajon nem indíthatott ellenük érdemi támadást.

Azonban nem csak a csata helye, de ideje is rosszul került megválasztásra, hiszen Frangepán 5 ezer horvátja, illetve Szapolyai mintegy 40 ezres serege nem érhetett oda – utóbbi Szeged környékéről menesztett küldöncöt azzal, hogy várják be jöttét, ám a király és tanácsa elutasították kérését, és a négyszeres török túlerő ellenére az összecsapás mellett döntöttek.

A csata előtti napon a horvát bán 3 ezer katonával együtt a helyszínre ért, így a magyar sereg 20 ezer fősre bővült.

Az ütközet 1526. augusztus 29-én, délután háromkor vette kezdetét, és mindössze másfél óra múlva totális magyar verességel végződött. A királyon kívül öt püspök – köztük a haderő főparancsnoka, Tomori Pál kalocsai érsek – és huszonnyolc főnemes is elesett, nem is szólva a mintegy 14 ezer katonáról. Szulejmán el sem hitte, hogy a pillanatok alatt megsemmisített maroknyi sereg volt minden, amit az egykor oly erős Magyar Királyság ki tudott álíítani, ezért még egy napig a harctéren maradt – ám a fél évezredes állam ekkorra már gyakorlatilag megszűnt létezni.

A király csatában történő részvételéről és elestéről sokáig ellentmondásos hírek keringtek, különösen mivel egy egyszerű nemesre adták ruháit, Lajost pedig az ő szolgájának öltöztették be. Mikor a törökök már egyértelműen győzelemre álltak, urak egy csoportja Ulrich Zettritz vezetésével megkísérelte Buda felé menekíteni az uralkodót a csatamezőről, ám a megáradt Csele-patakon történő átkeléskor a király lova a meredek, sziklás partról a vízbe csúszott, maga alá temetve gazdáját, akinek már nem tudtak segélykezet nyújtani.

Szinte azonnal szárnyra kaptak a pletyka, mely szerint Lajost menekülése közben meggyilkolták, mégpedig Szapolyai György, János fivére, hogy így nyissa meg a trón felé vezető utat testvére előtt – e szóbeszéd élét azonban jelentősen csorbította, hogy György maga is elesett a csatában.

A kortárs kételyeket osztotta egy velencei kém is, aki szeptember 17-én eképpen írt jelentést a Signoriának: „Lajos meghalt – hogy egy menekülés közben szerzett seb, vagy a félelem és kétségbeesés végzett vele, azt nem tudni.”

A királyt testét csupán októberben találta meg Ulrich Zettritz és a kancellár, méghozzá sírba temetve: valaki tehát megadta a vízbefúlt uralkodónak a végtisztességet, azonban a holttest fülénél található seb, mely akár egy halálos csapás nyoma is lehetett, tovább szította a pletykák tüzét, hiszen Lajos trónjára Szapolyai Jánostól kezdve Habsburg Ferdinándon át kétségtelenül sokan pályáztak.

A mohácsi csata utolsó felvonása novemberben, az ütközetből végül kimaradó Szapolyai magyar királlyá koronázásával jött el, aki ezt követően feleségül vette Jagelló Izabellát, Öreg Zsigmond leányát. Fiuk, János Zsigmond azonban már nem lehetett a Habsburgok és oszmánok között megosztott, egykor oly hatalmas Magyarország uralkodója – a szultán kegyéből Erdély élére került.