Közeledik a független Lengyelország megalakulásának centenáriuma, így érdemes egy-egy pillantást vetni arra, milyen szerep jutott az újjászületéshez vezető szerte- ágazó és sokrétű folyamatban a magyaroknak, akár az I. világháború harcterein, akár a hátországban, a Monarchia politikai vagy éppen kulturális elitjében. Legelőször is a Józef Piłsudski kezdeményezésére felálló lengyel légiókban szolgáló magyar önkéntesek történetét ajánlanánk a kedves olvasó figyelmébe.
Mielőtt azonban röviden ismertetnénk a közmondásos lengyel– magyar barátság eme igen kifejező példájának bizonyos aspektusait, feltétlenül el kell helyeznünk kontextusában is – ez pedig a „nagy háború” kaotikus keleti frontja, elsősorban Galícia, ahol a megszálló osztrák–magyar csapatoknak a helyi lakossággal szembeni kegyetlen fellépését jellemezve Wincenty Witos egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a legroszszabbul a honvédek viselkedtek…” A háború évei tehát korántsem csak építően hatottak a két nép kapcsolataira, ám a magyar légionisták áldozatvállalása mindenképp a pozitív oldalra kívánkozik.
Több mint háromezer önkéntes jelentkezett, hogy a lengyelek oldalán harcolhasson az oroszok ellen, de közülük csupán mintegy ötszázan (legújabban 533 főről lehet tudni, azonban név szerinti nyilvántartás sem magyar, sem lengyel részről nem került eddig elő) jutottak el a légiókba való belépésig. Motivációjuk igen széles skálán mozgott: akadt köztük olyan, aki a lengyel történelem ismereté- ben tudatosan küzdött az ország feltámadásáért, olyan, aki az 1848- 49-es segítséget akarta meghálálni, de olyan is, akiről még tisztje sem tudta eldönteni az együtt töltött idő alatt azt, hogy vajon mi hajtotta egy másik nemzet katonáinak soraiba. Kiforrott világképet persze igazságtalan lenne várni a magyar légionistáktól, hiszen nem egy közülük még kamaszként, vagy a kamaszkorból éppen csak kinőve csatlakozott a lengyelekhez. Mindenesetre, álljon bármi is a személyes döntések hátterében, a fennmaradt lengyel tiszti visszaemlékezések a harcban derekasan helytálló katonákról számolnak be, mikor magyar beosztottjaikat jellemzik. Utóbbiak közül 44-re tehető azoknak a száma, akik az összecsapásokban életüket vesztették, és így már nem szembesülhettek egységeik lassú felbomlásával.
Az újjáalakuló lengyel állam kitüntetések formájában fejezte ki köszönetét a magyar légionistáknak, akiknek sorsa egyénenként más-más fordulatot vett, szervezeti formában viszont ugyancsak hányattatottnak bizonyult. A Lengyel Légionisták Szövetsége 1931-ben alakult meg Budapesten, de a Belügyminisztérium csupán 1939-ben volt hajlandó (és akkor is csak lengyel kérésre) láttamozni alapszabályukat (az egyesületet végül Magyar Légionisták Köre néven jegyezték be), azt követően, hogy minden szervezeten belüli tisztségétől megfosztották az alapító vezetőt, Miklóssi Ferdinánd Leót, akinek zsidó származása szúrta a kérvényt véleményező Honvédelmi Minisztérium szemét. Az elesett magyar légionisták özvegyeinek és árváinak lengyel részről juttatandó havi apanázs tervét pedig a II. világháború kitörése fojtotta el, mivel a kormány így már nem tudta ezzel kapcsolatos törvénytervezetét a szejm elé tárni. A lengyelek oldalán önként hadba vonuló magyarok tettét a légionisták 1935-ben felavatott népligeti emlékműve örökíti meg, ám törté- netük mégsem él olyan elevenen a köztudatban, mint a lengyel– magyar kapcsolatok egyéb, sokszor kevésbé közvetlen területei.
Balázs István Miklós Lengyel Kutatóintézet és Múzeum Felhasznált források
– Varga Endre László: Magyarok a Lengyel Légiókban. Lengyel tisztek visszaemlékezései a Lengyelország függetlenségéért vívott harcokban részt vett magyarokra, 1914-1918. In: Hitel. 18. évf. 2014/2.
– Uő.: Források és iratok a lengyel légiókban harcolt magyarok történetéhez, 1914–1918. In: Hadtörténeti Közlemények. 2015/3.
– Uő.: Magyarok a Lengyel Légiókban 1914–1918. In: Valóság. 58. évf. 12. sz. – Wincenty Witos: Moje wspomnienia II. Instytut Literacki, Paryż, 1964.
