Polonia Węgierska

A dömsödi lengyel katonai menekülttábor

Anna Szczęsnowicz

domsod_foto

AII. világháború kitörése után a német, illetve szovjet megszállás elől magyar területre menekült lengyel katonák számára (csakúgy, mint a polgári személyeknek) az ország számos pontján internálótáborokat hoztak létre. Így alakult meg a dömsödi is,  amely a menekültek történetének alapos feldolgozása mellett is a kevésbé ismertek közé tartozik, holott az itt tartozkodó lengyelek az emlékeken túl kézzelfogható nyomokat is hagytak maguk után: a római katolikus Szent Márton-templomban egy, a częstochowai Fekete Madonnát ábrázoló kép, illetve a mellékoltár (rajta egymás mellett két apró címer, lengyel és magyar) jelzi a település múltjának egy különleges időszakát: utóbbit (a pesterzsébeti templom korábbi főoltárát) ugyanis a lengyel menekültek segítettek rendbe tenni az átvétel után. 

Dömsödön már 1939 szeptember-októberében megalakult a tábor, amely egészen a nyilas hatalomátvétel időszakáig, 1944 október-novemberéig működött, ezzel azon, mindössze 31 katonai menekülttábor közé tartozva, melyet nem számoltak fel a lengyel katonák tömeges nyugatra evakuálása után. Korábban ugyanis összesen 141 működött az ország területén: ezt a számot az illetékes magyar hatóságok folyamatosan csökkenteni próbálták, ám ilyen irányú törekvéseik csak azt követően vezettek sikerre, hogy az Evakuációs Iroda (EWA), a Lengyel Hadsereg Képviseletével karöltve, 1941 nyaráig a polgári menekültekkel együtt mintegy 30 ezer embert juttatott ki francia, illetve brit területre, a Lengyel Hadseregbe. 

A dömsödi tábor egy 1940 februárjában készült felmérés szerint akkor 178 katonának adott otthont. Ezzel nem tartozott a legnagyobbak közé, ám így is felvetődik az elszállásolás kérdésének problematikája, különösen úgy, hogy ez sok településen komoly nehézségeket okozott. Ennek következtében a lengyel katonák igencsak különböző színvonalon kvártélyozhatták be magukat az egyes táborokban (például amíg Lengyeltótiban a Zichy-kastélyban, addig Tápiószelén a magtárban alakítottak ki férőhelyet a számukra). Dömsöd esetében egyrészt a helyi Iparos-, illetve Gazdakörnél szállásolták el a lengyeleket, másrészt pedig a „48-as kör” nevű vendéglő (és egyben kaszinó) tágas épületét engedték át nekik használatra. Bem, Dembiński, Wysocki és Woroniecki portréival a falakon ez utóbbi helyszínen több mint otthonosan érezhették magukat a katonák. 

Kényelmes életről és barátságos légkörről ír visszaemlékezéseiben Paweł Stępkiewicz hadnagy is, akit 1943-ban, a rákoscsabai tábor felszámolása miatt – annak többi lakójával együtt – helyeztek át Dömsödre. Kiemeli, hogy a helyi értelmiség tagjai szívesen látták vendégül a lengyeleket otthonaikban, sőt, részt vettek az utóbbiak szervezte május 3-i ünnepségen is. Stępkiewiczre nagy hatás gyakorolt az a mély együttérzés is, mellyel a magyar lakosok fordultak feléjük azt követően, hogy 1943. július 5-én (az angol rádióból) Dömsödön is értesültek Władysław Sikorski tábornok, miniszterelnök előző este bekövetkezett tragikus gibraltári haláláról. Az istentisztelet utáni komor hangulatú összejövetelen ugyanis magyarok is megjelentek, akik így a befogadottakkal együtt hallgatták egy másik lengyel tiszt, Zdzisław Czajkowski események hatására írt versét, és annak záró sorait: 

„…Naród przed Twoim cieniem chyli głowy 

z wdzięcznością wielką, z serca poruszeniem. 

Tyś się Wolności stał wyrazem nowym, 

Wcieleniem.”* 

 

 

Balázs István 

Lengyel Kutatóintézet és Múzeum 

 

 

Felhasznált források és szakirodalom 

– id. Gazda István: Magyarországi lengyel katonai táborok postája 1939-1944. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba, 2000. 

– Lagzi István: Droga żołnierza polskiego przez węgierską granicę w latach 1939-1941. Poznań, Wydawnictwo Poznańskie, 1987. 

– Nemoda-Stiasny Márti: Emlékezés a 75. évfordulóra. In: Dömsödi Hírnök. XXIV. éfolyam 9. szám 

– Andrzej Przewoźnik: Polacy w Królestwie Węgier 1939-1945. Budapest, 2006. (magánkiadás) 

– Por. Paweł Stępkiewicz: Wygodne życie (Obóz Rákoscsaba – Dömsöd). In: Jan Stolarski (szerk.): Wspomnienia polskich uchodźców na Węgrzech w latach 1939-1945. Federacja Stowarzyszeń Polsko-Węgierskich RP, Warszawa, 1999. 

 

 

 

 

 

* A nemzet fejet hajt színed előtt/Nagy hálával, megrendült szívvel/Te lettél a Szabadság kifejezésének új/Megtestesülése (ford. Balázs István) 

A világháborús Budapest lengyel karikaturistája

Anna Szczęsnowicz

Idén szeptember 15-én lesz 50 éve annak, hogy elhunyt a manapság is virágzó lengyel karikatúra-művészet egyik klasszikus képviselője, Jerzy Szwajcer (művésznevén: Jotes), aki 1939-ben, menekültként érkezett Magyarországra, ahol 1945-ig élt és alkotott. A Lengyel Kutatóintézet és Múzeum birtokában több száz, rajzairól készült másolat található, legnagyobbrészt olyan karikatú- ráké, melyek itteni tartózkodása alatt születtek a kor neves művé- szeiről, politikusairól és egyéb, a közérdeklődésre méltán számot tartó személyiségeiről. Ez a gyűjtemény képezi annak a kiállításnak az alapját, mellyel Múzeumunk tervez a fenti évfordulóhoz kapcsolódóan Jotes munkássága előtt tisztelegni, valamint alkotásai révén egy sajátos szemszögből történő bepillantást nyújtani a világhá- borús Budapest társadalmi elitjének életébe.piłsudski

Jerzy Szwajcer Varsóban, értelmiségi családban született, 1892-ben. 1912-től a brüsszeli Szépművészeti Akadémián, illetve az ottani egyetemen, később pedig a Varsói Egyetemen tanult. Már 20 éves korában újságíróként dolgozott, a Kurier Warszawski napilapnál, de rajzai megjelentek más lengyel és külföldi folyóiratokban, így például a Daily Chronicle-ben is. 1918-ban lett a Nowa Gazeta publicistája, majd a Lengyel Távirati Ügynökség (PAT) munkatársa, ahol létrehozója és vezetője volt a kulturális osztálynak. 1939 szeptemberében, a II. világhá- ború kitörését követő menekülési hullámban mindössze egy órával, de lekéste munkáltatója román határ felé induló konvoját, így a véletlen folytán egy külügyminisztériumi dolgozókat szállító és végül inkább a Magyarország felé forduló autó- buszhoz csatlakozott.

Nem sokkal megérkezése után Budapesten is munkához látott: kezdetben a többi menekült számára a lengyelországi híreket összefoglaló faliújságot szerkesztett kollégáival, majd a heti három alkalommal megjelenő Wieści Polskie munkatársa lett, emellett pedig sokat utazott, hogy az ország különböző polgári és katonai táboraiban élő lengyelek arcvonásait a maga sajátos stílusában papírra vesse. Karikatúrái hamar felkeltették a magyar lapok érdeklődését is: rajzait közzétette az Esti Újság, a Függetlenség, a Délibáb és az Esti Kurir is, amelyben többek között gróf Teleki Pál miniszterelnök „portréját” is publikálta. (Jotes azt követően váltott át politikusok megörökítésére, hogy a korábban ceruzájának célkeresztjébe kerülő színésztársadalom körében nem aratott osztatlan sikert munkáival.)

A Magyarországra gyakorolt német nyomás felerősödésével azonban kénytelen volt a háttérbe húzódni, így a rajzolásnak ezentúl kedvenc kávéhá- zaiban, a Japánban és az Operában, illetve a Hubertus lokálban hódolt. A német megszállás és a Wieści Polskie szerkesztőségének felszá- molása után pár napig Budapesten bujkált, majd Balatonfüreden, a Györffy-család szőlészetében kapott munkát. A fővárosba visszatérve (Bolesław Bem geológus ajánlotta fel neki lakását) azonban már egyre sűrűbben kellett váltogatnia tartózkodási helyét, hogy a nyilas rémuralmat és az ostromot végül egy Szent István körúti pincében vészelje át.

Miután a szovjet csapatok 1945 februárjában elfoglalták Budapestet, az elsők között kérvényezte repatriálását, majd amint tehette, hazautazott Lengyelországba, ahol legközelebbi rokonai és barátai auschwitzi meggyilkolásával kellett szembesülnie. Munkáját gyakorlatilag pontosan ott folytathatta, ahol a háború előtt abbahagyta: a Lengyel Hírügynökségnél, a PAT utódszervezeténél kapta meg a kulturális részleg vezetését. Emlékiratai 1960- ban, „Ze wspomnień karykaturzysty” címmel jelentek meg.

Balázs István